Ágyamban fekszem, mellettem szuszog Kedvesem.

Karomat derekán átdobom fáradtan, mint rendesen.

Most minden átkozottul békés, nyugtomat mégsem lelem,

Mert valahogy téged köp elém lehunyt szemem.

A Kedves alszik, én felkelek, járok egyet a lakásban.

Bárhová megyek, bármit teszek: beléd botlom a felfordulásban.

Visszafekszem, a tévét bámulom - hadd mossa ki agyam a sok szemét.

Egy nő tipeg pingvinmódra, s én csendben csak habarodom beléd..

A hadak útját többször bejárva

visszatérünk mindig a mába.

Nem ígérek olyat, hogy örökre,

csak legyél velem még úgy negyven évre.

Elillan, aztán újraéled.

Te kerülted, mégis újra éled.

Mire feleszmélsz, már a csókom érzed.

Hogy miért viszonzod, magad sem érted.

Te ellöknél és én hagynám, mégis

szorít görcsösen karod. Én is

megadom magam a pillanatnak.

Már úgyis mindegy, már elragadtak.

Szeretnék tenni ellene, de képtelen vagyok.

Nincs recept, erről nem szólnak dalok.

Rohadt egy helyzet, de épp ölel karod,

ha csókod feltüzel, elveszett vagyok.

Én úgy szeretném.. Erre nincsenek szavak.

Ha megtehetném..., de tudom, nem szabad.

Közhely, de ha van most két életem,

az egyiket szó nélkül eléd vetem.

Lényeg a lényeg és szó ami szó,

történt, ami történt, nem mérvadó.

Tudom, vétkeztem, de mások előtt fel nem vállalom,

és azt se garantálom, ha adódik alkalom,

majd visszafogom magamat és szépen elmegyek - hát nem!

Kapva kapok rajta és a vágynak engedek.

Aljas féreg vagyok, tudom, így is már,

és te sem vagy hibátlan - minden szóért kár.

Hát inkább, ami megadatik, élvezzük,

és intézzük úgy, hogy végre.. bevégezzük.

Pár éve írtam egy összeszedett(nek hitt) jellemzést magamról. Gondoltam, ugyanazt osztom meg most, de így az évek távlatából nem tartom jónak. Belátom, olyan volt, mintha a közhelyes bölcsességek és a tipik szerelmes számok gyűjteményéből ollóztam volna össze.

(Pl. "..egy ölelés mindig segít..", vagy "..nem várom, hogy megérts, csak azt, hogy elfogadj.."  Pfffblööuuh)

Mondtam, hogy közhely. :) Egyébiránt igaz minden szava(m), csak a csomagolás lett végtelenül (proli) amatőr.

Node kanyarodjunk vissza; ha már belekezdtem, álljon itt pár sor magamról - a teljesség igénye nélkül.

Beteges közléskényszerem van (ha ezidáig nem vált volna nyilvánvalóvá). :) Érzelmi hullámvasút minden napom. Minden történést maximálisan megélek - ha felszínesnek látsz, akkor valószínűleg aktiválódott az önvédelmi mechanizmusom, vagy szimplán csak nem kedvellek. Az elmúlt évek (meg a rutin) jótékony hatással voltak rám, átszakadt egy roppant kellemetlen gát (nem, nem a szülésre gondolok), aminek köszönhetően gyakrabban és könnyebben tudok igazán önmagam lenni. Ugyanakkor gyengébb lettem: képtelen vagyok fennhangon végigolvasni az Öreg néne őzikéjét, elénekelni a Vén cigányt, megnézni egy P€digree reklámot, összefoglalva: bármit, ami szomorú és/vagy megható - mert visszafolythatatlanul potyogni kezdenek a krokodilkönnyek. (A fiam ma átadta az oviban készített anyák napi ajándékát, és verset is mondott - képzelheted..) X'D Különben roppant idegesítő számomra ez a tulajdonság/állapot, vagy minek is nevezzem. Temetéseken például rendszeresen nevetek (no persze csendesen, kulturáltan, illedelmes gyerek vagyok ám), máskülönben végigzokognám - függetlenül attól, hogy az elhunyt egy szerettem, vagy egy számomra ismeretlen tááávoli rokon. (Katasztrofális vagyok, nna.) 

Rengetegminden jutott még eszembe, de úgy érzem, Béláim, hogy ezt már most túltoltam, elég is belőlem ennyi. Annyit még elárulok, hogy én a vízilovakkal vagyok. 

Köszi, hogy benéztél! A jövőben (terveim szerint) több lesz a "művészet" és kevesebb a hablaty.

A próféta szóljon belőlem. :)